GlobalWarming

Ma takarítgattam a gépemen, és rábukkantam néhány régi cikkemre. Úgy döntöttem, h ide is kirakom őket szépen lassan, mert egyrészt még mindig kurva lusta vagyok blogolni (dolgozom rajta...), másrészt érdekes kibukni az apróbb hibákon, és a barokk körmondataimból időnként adódó logikai hézagokon...:)

Amúgy vmikor 2006-ban írtam iskolai feladatként, fent volt a prherald.hu-n is.

Jó reklám, rossz reklám

 

A legtöbb ember hisztérikus kétségbeeséssel csap le a távirányítóra, valahányszor reklám következik a tv-ben. Igaz, ennek nem feltétlenül az az oka, hogy utálják a reklámokat, hanem hogy valamilyen célból ezek a kereskedelmi blokkok sokkal nagyobb hangerővel szólnak, mint a műsor, amelyiket megszakítják. Ettől függetlenül kár szépíteni, az emberek utálják a reklámokat. Én valószínűleg kitűnök a tömegből, mert engem nem zavarnak, sőt. Kifejezetten szeretem nézni ezeket a kisfilmeket. Mindennek van persze határa, amikor ugyanis egy nem egész harminc perces sorozatot szakítanak meg kétszer tíz perc szünettel, az azért már nekem is sok. Viszont mind negatív, mind pozitív értelemben rengeteg gyöngyszem lapulhat egy-egy reklámblokkban, amelyet az ember szívesen elemezget. Legalábbis jómagam.

 

Kezdjünk is mindjárt egy furcsasággal. A Ford Focus esete a buta robokuttyal. Amikor legelőször találkoztam ezzel a kisfilmmel, gondoltam, biztos velem van a baj, csak én nem értem, majd legközelebb leesik. De nem. És nem csak én állok értetlenül e jelenség előtt, mert egy ember nem sok, annyit sem sikerült találnom, aki ésszerű magyarázattal szolgált volna ezzel a dologgal kapcsolatban. Sőt, némelyeknek az is feltűnhet, hogy a robokuty, mint olyan, már régen létezik, a Sony ugyanis pár évvel ezelőtt megalkotott egy a Ford kutyusához kísértetiesen hasonlító jószágot, amit mint családi szórakoztatóelektronikai játékot kívántak rátukmálni a közönségre. Ennek aztán nem lett túl nagy visszhangja a bevételek szempontjából, mivel ez a termék természetesen a maga nemében, mint innováció nagyon jó, csak hát közel egymillió forintért egy műkutya annyira azért mégsem fun. Visszakanyarodva Fordékhoz tehát elmondható, hogy ez a lövésük mellément, de ez talán meg is bocsátható, mert a cég reklámokban tulajdonképpen erős – gondoljunk csak a tavalyi év második felében futó Transit-reklámra, vagy a mostanában aktuális, szintén Transitot ajánló vicces, hazugságvizsgálós kisfilmre. Reklámpszichológiai síkra terelve a dolgot pedig a céljukat elérték, még ha kerülő úton is, mert épp’ az érthetetlensége miatt az ember megjegyzi, a kis szerencsétlen kutya pedig tulajdonképpen aranyos. Ám van még egy fontos dolog, amit a Fordnál – bár valószínűleg csak véletlenül – nem sikerült elérni. Azt, hogy a reklámjukat meggyűlöljük. És itt most nem arról a visszatetszésről beszélek, hogy már a könyökömön jön ki, annyiszor láttam, és ezért utálom, hanem az elemi, legalantasabb gyűlöletről, amit egy fél perces filmecske csak elő tud idézni az emberben.

 

Vannak ugyanis reklámok, amelyek nagyon az elevenünkbe képesek hasítani. Ilyen mestermű például az Air Wick légfrissítőt promótáló klip. Ha valakinek így nem ugrott volna be, mert a sokktól, amit kapott nem volt képes figyelni magára a termékre, annak elmondom, hogy ez az a reklám, amelyikben a kisminkelt és gyöngysort, ám más egyéb ruhát nem viselő elefántanyuka annak örül, hogy a gyerekei bűzét nem kell tovább elviselnie, hála az új légfrissítő-csodának. De nem, még mindig nem ez a legbrutálisabb. Az elefánt csemetéi, akiket elvileg elevenen kellett megszülnie valahol a szavannán, egy százlábú és egy borz. Igen, tényleg. Már e sorok írása közben is felment bennem a pumpa rendesen. A legrosszabb, hogy lelki szemeimmel állatkertekben összeomló kisgyerekeket látok, akik kétségbeesetten, levegő után kapkodva fürkészik felváltva az állatokat és szüleik arcát, mert nem értik, hogyan eshetett meg az a fajta mutáció, hogy egy elefánt kiselefántot nevel. Erről a reklámról nem is érdemes tovább értekezni, egyszerűen rossz, és kész. És ők elérték, hogy utáljuk a terméket, a Forddal ellentétben. Ha megölnek sem akarok most már Air Wick-et, jó lesz nekem a Brise.

 

Nem ez az egyedüli olyan reklám az utóbbi időben, amelytől az embert kirázza a hideg, bár kétség kívül ők viszik a pálmát. A Danone-nak is sikerült úgy félrenyúlnia, ahogyan még sosem tették. A Danone-nál igazából eddig nem volt sok olyan projekt, amire emlékezhetnénk. Aranyos gyerekek ették a krémes joghurtjaikat meg a rudit szép környezetben, és ezzel tulajdonképpen ki is fújt. Mostanáig. Nem tudom, hogy egy vadonatúj marketingcsapat a felelős ezért a borzalomért, vagy a régi team tépett be brain storming előtt, a Rosszcsont rudiért, jobban mondva annak egész kampányáért és arculatáért valami iszonyatos bünti járna. Értem én, hogy a kétszínű túrórudijuk, amelynek az előző nevére már nem is emlékszem nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, de ez a Rosszcsont-design már tényleg csak az utolsó szög a koporsóba. Sajnos ennél a reklámnál is meglódul a fantáziám, és látom azokat a duci kicsiket, akik azzal sanyargatják magukat, hogy ők úgysem tudnak lefogyni, mert a tv-ben a csontváz-srác is kövér. Új értelmet nyert tehát a vastagcsontú kifejezés, bár ne tette volna.

 

Tudva lévő, hogy egy termék bevezetése, arculatának kialakítása, és minden egyéb hasonló dolgot megelőz egy brain storming. A vállalat fejesei a marketingesekkel karöltve dobják be a közösbe az ötleteiket, hogy abból reményeik szerint olyan bomba szülessen, amellyel aztán majd kaszálhatnak. A fent említett, és hozzájuk hasonló reklámok után viszont egyből az a kérdés vetődik fel egészséges gondolkodású emberekben, hogy ha az, amit látunk a JÓ, akkor milyen lehetett a ROSSZ? Én ebbe már belegondolni sem merek.

 

Persze ez nem ennyire egyszerű dolog, szitkozódni könnyű. Ebből a szemszögből ugyanis úgy tűnhet, h marketingesnek lenni sétagalopp, ez pedig korántsem igaz. De azért könyörgöm!!!  Mindenesetre, ha a Danone, a Reckitt Beckinser vagy a Ford tanácsra vágyik a jövőben, engem megtalál…;)