GlobalWarming

Szintén sulis feladat, 2006.

Kanálisok helyett…

 

 

 

Kritikát írni egy McDonald’s reklámról? Egyátalán nem nehéz. Mindig tökéletes, mindig megjegyezzük, sosem okoz csalódást. Belső vívódást viszont annál inkább…

Vegyük csak a legutóbbi anyagot. Két, ugyanarra a sémára épülő kisfilmmel van dolgunk. Az egyikben egy helyes lány, a másikban egy szimpatikus fiú elmélkedik az élet dolgairól. Miért rohanunk, amikor nyugodtan is intézhetnénk a dolgainkat; alkalmas vagyok-e egy kapcsolatra, bla-bla-bla. Teszik mindezt a napi gyorskaja-adagjukra várva olyan aranyosan, hogy azonnal vágyakozni kezdünk ilyen jófej, kedves haverok után, akikkel rohanhatunk bedobni egy BigMac-et, szigorúan Super Size menüben kérve. És ezzel a McDonald’s el is érte a célját. Aki látta a Super Size Me című filmet, az gyakorlatilag nem azért kerüli a gyorséttermeket, hogy vékony maradjon, hanem hogy ne haljon meg. Ennek ellenére mindig becsusszan egy-egy alkalom, még ha azzal hitegetjük is magunkat, hogy a zsebpénzbarát dupla sajtburger nem számít. Pedig igenis számít. És ennek a reklám az oka. A McDonald’s fenemód tehetséges és profi pr-szakemberei, akiket egyszerre isteníteni és gyűlölni lehet mindezért.

A manipulációt már jó az elején elkezdik – mégpedig a gyerekeknél. A kicsi, gyanútlan kölykök jóformán csak azért várják a szülinapjukat, mert ott lesz Ronald McDonald is, a bohóc, aki aljas módszerekkel veszi rá őket (na meg a szülőket), hogy egész álló nap Happy Mealt vegyenek. Cuki ajándékok, zenélő kütyük, figurák az éppen aktuális Disney filmből. Tökéletes marketing, kérem szépen! Ha belegondolunk, Ronald tulajdonképpen megtestesíti Stephen King „Az” című regényének negatív hősét, a különbség csak annyi, hogy amíg Az gonoszul lerántotta a gyerekeket a csatornába és megette őket, addig Ronald ezt mosolyogva és énekelve teszi, kanálisok helyett édes-színes éttermeiben. A három és kilenc év közötti amerikai gyerekek kilencven százaléka ketchupon és majonézen nő fel – állítja egy kutatás -, amelyhez nagyban hozzájárul az, hogy a gyorsétterem-láncok előszeretettel nyitnak új üzleteket iskolák és sportlétesítmények közelében. Persze nem kötelező suli vagy edzés után azonnal beugrani a Mekibe, de a marketing manipuláló hatása itt is befigyel. Talán a két kifejezés közti alliterálás sem véletlen. Hú, talán semmi sem véletlen… Az pedig biztosan nem, hogy Peking egyik utcájában gyakorlatilag minden épület McDonald’s és egyátalán nem veszélyezteti őket a csőd.

Ez az, amit a McDonald’s marketingesei nagyon tudnak! Hogy az egész világ az ő cuccaikat egye. Mert van ugyebár konkurencia szép számmal. De miért is a Meki az első? Mert tudnak alkalmazkodni. Egy McDonald’s mindenhol jól mutat, egy kis sarkítással azt is mondhatnánk, minden kultúrába beleillik. Az étlapot is variálják, ha kell, csak mindenáron náluk egyen a nép – legyen az európai, ázsiai, vagy amcsi. A Burger King leragadt az amerikai stílusnál, sosem voltak/lesznek képesek teljes mértékben piacvezető pozícióra törni, amíg nem változnak egy kicsit kozmopolitább irányba – már ha lehet ilyen mondani egy étteremre. A McDonald’s ezt már gyakorlatilag a kezdetekkor megtette, és bejött neki.

De felesleges is tovább elmélkedni ezekről a dolgokról. A lényeg, hogy marketing szemmel nézzük az esetet, ebből a szempontból pedig a McDonald’s az összes reklámszakemberével, Ronald bohóccal és mindenkivel együtt egy nagy csillagos ötöst érdemel. Super Size csillaggal…