GlobalWarming

Kezdem egyre nehezebben viselni, hogy majdnem két hete nem voltam otthon. Emberhiányom van, hiányoznak az otthoni barátok, és még füvem sincs, mivel Zac szigorlatra készül, ezért addig nem megy vásárolni. Minden szobatársam otthon van, én meg azzal tengetem estéimet, hogy becsiccsentek 2-3 sörtől, megnézek valami filmet, majd alszom. (Erről jut eszembe, hogy megint úgy érzem, hogy csak Colin Farrell mellett tudnám leélni az életem...)

Tegnap elbőgtem magam a metrónál. Na nem hangos zokogásra kell gondolni... Éppen bérletért álltam sorba, amikor azt vettem észre, hogy valami csaj vergődik az ellenőrök gyűrűjében. Egy ideig üvöltöztek, majd a lány kifakadt, hogy éppen államvizsgázni volt, meghúzták, blabla. Ezek után összeomlott, és durván zokogni kezdett. A látvány, és a fülembe duruzsoló Norah Jones I don't miss u at all-ja pont elég volt ahhoz, hogy elkezdjek meghatódni, de szerencsére a pánik, hogy ott fogok bőgni egymillió ember előtt, erősebbenk bizonyult a könnyeknél, úgyhogy mire sorra kerültem, már sikeresen össze is kapartam magam. Hogy mindenképpen meglegyen az aznapi beégésem, természetesen elindultam azon mozgólépcső felé, amelyik felfelé jött velem szembe, ám egy ideig csak álltam, és emésztettem az információt, hogy valami nem úgy van, ahogy kéne. A zene miatt persze nem hallottam az ellenőröket, akiket még én néztem hülyének, hogy mi a faszt akarnak, ha egyszer bemutattam a bérletet... Na mindegy...

Ilyen, és ehhez hasonló izgalmakat élek át nagy magányomban, amikor nem találkozom senkivel napokon át. Nyilván mindenki a helyemben akar lenni...:)